Életre kelt mintázatok
Szerző: Tick Ervin
Tick Ervin: Életre kelt mintázatok
A jungiánus asztrológiai konzultációk tapasztalata, hogy a radixban felismert mintázatok (konstellációk) messzemenően meghatározzák azt a formát, ahogy életünk egy-egy helyzetére reagálunk. Legyen ez az élethelyzet bármilyen jellegű is, a bennünk élő rögzült mintázat lesz rá a válasz. S ezekhez a mintázatokhoz ragadnak életünk meghatározó élményei. Ha például egy Nap-Szaturnusz mintázathoz (mely csak formailag meghatározott), tartalmilag valamilyen befagyottság-érzet társul – vagy egy egyszeri élmény miatt, vagy apró kis élmények sorozata miatt –, akkor ez a befagyottság-állapot újra és újra felbukkan bennünk, ahányszor csak megszólítódik a mintázat a jelen életünkben. A kognitív jellegű asztrológiai konzultációk során törekszünk ugyan a mintázat átkeretezésére, új utakat, új megoldásokat felkínálva, és a kliens (jó esetben okosan bólogatva meg is érti a szándékunkat), még sem történik semmi. A legközelebbi helyzetben újra ez a befagyottság fog felbukkanni a mintázatból reakcióként.
Az egyéni meseterápiás munkában is, ha a kliens képtelen a mese egyik helyszínéről továbblépni egy következő helyszínre – ami a személyes fejlődésének az útja lenne egyébként –, azaz megakadt egy állapotában, egy helyzetében, akkor is jellemzően édeskevés a tudatos belátás. Több kell. Újra kell élni azt az élményt, ami a forrása az elakadásnak, a befagyottságnak, az életenergia-csökkenésnek.
Ne rágjuk tehát a gittet a múlton, és ne „programozzunk“ egy színes és pozitív jövőt, hanem az „itt és most”-ra fókuszáljunk, hiszen a problémák a jelenben vannak. Azzal, hogy az alapélményt a hozzákötődő szereplővel (vagy szereplőkkel), testi érzetekkel és tapasztalásokkal (szagok, hangok, tapintások, látvány) meghívjuk a jelenbe, és képzeletben leültetjük a klienssel szemben lévő fotelbe, megérkeznek az „itt és most”-ba a múltbeli élmény során beragadt energiák is. Ezeket az energiákat arra használhatja a kliens, hogy legyen ereje szembenézni, legyen ereje érzelmileg átélni, legyen ereje kimondani, legyen ereje dühösnek lenni. Ez egyfajta Gestalt-technika. Fritz Perls szerint: „... nem elég, ha csupán felidézzük a múltbeli eseményt, pszichodramatikusan kell visszatérni hozzá.“
Leginkább azon múltbeli élmények, események fagyasztják be egyoldalúan a mintázatainkat, melyek befejezetlenek maradtak. Azért érdemes a segítő által teremtett védett térbe és a jelen időbe meghívni őket, hogy végre lehetőség legyen befejezni, végig élni az „eseményt“. Nehéz folyamat ez, erős jelenlétet kíván mind a kliens, mind a segítő részéről. Viszont segít, ha használjuk a testünket. Ha megengedjük a fizikumunknak, hogy rekonstruálja a jelenben a múltbeli élmény egy-egy testrészhez köthető testi érzeteit, akkor meg fog érkezni a jelenbe az érzés, az érzelem is (szomatodráma).
Lehet, hogy csak egyetlen egy szálfa állt keresztbe az egyébként gyors sodrású erdei folyón, és mégis fák tömegei torlódnak fel. Talán csak azt az egy fát kell megmozdítanunk és újra elindul az (energia)áramlás.
Athéni Timon Shakespeare talán legkevésbé ismert drámájában eredetileg Athén megbecsült polgára. Sok pénze van, hallgatnak rá, dominál. Nagyvonalú, költekező. Ám egyszer csak elfogy a pénze, elveszti a befolyását, elveszti a barátait, nincs már hitele. S ekkor Timon kiábrándul a világból, az emberből. Megtagadja a civilizált világot, kivonul az erdőbe, gyökereken él és haláláig embergyűlölő marad. Egy fa odvából szórja átkait az arra járókra: „A közösség döge szálljon rád.” „Ha elég tiszta lennél, leköpnélek…”
Ám az élet (és Shakespeare) megtréfálja Timont, rámutatva antihős oldalára is. Gyökerek után kutatva, aranyat talál az erdőben, ám ezt az aranyat nem arra használja, hogy visszatérjen Athénba. Inkább másokat pénzel, hogy megtámadják Athént. Timon ragaszkodik az odújához az erdőben, a kívülálláshoz, az embergyűlölő indentitásához, a személyes (ál)mítoszához. Őrzi a sértettségét, az elárultságát, a világfájdalmát. Nem fogadja el a „gondviselés” segítséget nyújtó kezét. Nem fogadhatja el, mert akkor fel kellene adni a nagy becsben tartott hiányállapotát. Hiszen milyen jól berendezkedett már mizantróp szerepében! Az emberek gonoszak, utálatosak, nincs dolga velük. „Egyetlen büszkeségem, hogy nem vagyok te.” Mi lenne vele, ki lenne ő a fájdalma nélkül?
Hányan őrzünk magunkban Athéni Timonként rég elévült sértettségeket, hányan nem élünk a változtatás lehetőségével csak azért, mert (talán tudattalanul) ragaszkodunk kisebb vagy nagyobb hiányainkhoz? Hányan provokáljuk újra és újra a körülöttünk lévő kapcsolati teret, hogy igazolást találjunk a sebünkre? Nézzünk körbe! Látjuk magunk körül az Athéni Timonokat? S most nézzünk körbe magunkban! Hol van a lelkünknek az a szeglete, ahol egy Athéni Timon köpköd ki egy fa odvából, őrizvén a jól felépített hiányidentitását?
„A magunk összetett lényének bélyegét sütjük minden általunk látott egyszerű dologra.” (Blaise Pascal: Gondolatok, Bibliotheca, Bp., 1944.)
Minden önismereti modell tipikus aránytévesztése, amikor megkísérel a bőrön kívüli világra érvényes igazságokat megfogalmazni. Amikor elfelejti, hogy a belső világ szubjektív realitásán van a hangsúly, s nem a külső világ egzakt leírásán. Ez az, ami megkülönbözteti a személyközpontú asztrológiai gondolkodást az eseményorientált asztrológiai gondolkodástól.
Saját lényünk ablakán kinézve sokféleképpen láthatjuk a világot, s az ablak határozza meg, hogy milyennek látjuk azt. Utunk során elérkezve egy hegy lábához, láthatjuk a hegyet zordnak, magasnak és veszélyesnek vagy éppen barátságosnak, megmászhatónak, kalandra hívónak – pedig az a hegy csak egy hegy. Amit látunk kint a világban, az nagyon minket jellemez. Valóság ez is, csak éppen szubjektív valóság. Fokozva a képzavart, képzeljük el, hogy azon a bizonyos ablakon számtalan személyiségrészünk pillant ki a világba. Van olyan személyiségrészünk, mely nyitottan, kapcsolódva, kíváncsian, kooperatív módon tekint ki az ablakon. Van olyan személyiségrészünk, amelyik legszívesebben menekülésre fogná vagy éppen odaütne, s van olyan, amelyik ledermed. Van olyan személyiségrészünk, akit nem érint meg az, amit éppen kint lát, s van olyan személyiségrészünk, amelyik készültségi állapotba kapcsol és mozgósítja az összes olyan érzelmi / testi élményét, amit élete során begyűjtött. Nem vagyunk tárgyilagosak, vagy csak nagyon kis részünk az.
Közmondások sora szól erről a működésünkről: a szálkáról és a gerendáról, a bagolyról és a verébről, az ingről, melyet magunkra veszünk, az égő házról és a kiabálásról. Ha harmonikusan akarok kapcsolódni a külső világhoz (személyek, helyzetek, terek), ahhoz elsősorban a bennem élő személyiségrészeimmel kell harmonikus (megértő, elfogadó és szelíden kontrolláló) kapcsolatba kerülnöm. Amikor lényünk egyes részeivel nem vagyunk békében, akkor indul útjára a kivetítés.
Nem állítom, hogy ártatlan a világ, s nem kell mindenhol felmentést sem adnunk, sőt! De saját belső harmóniánk érdekében legalább meg kellene próbálni megértenünk, hogy miért van bajunk az anyánkkal, az apánkkal, a törvénnyel, a renddel (vagy éppen a rend hiányával), a vizsgahelyzettel, a másik nemmel, a másik bőrszínnel, miért kapaszkodunk különféle összeesküvés-elméletekbe, miért őrzünk magunkban léleksebeket (el nem engednénk őket a világ minden kincséért sem). Akár egyszerűbb is lehetne az univerzum körülöttünk. Bár ki tudja, az meg talán unalmas lenne.
(Három általam fontosnak tartott szövegemet igyekeztem egy összefoglaló írássá alakítani.)
Tick Ervin
jungiánus asztrológus, metamorphoses-meseterapeuta
Weblap: www.stelliumpress.hu
2022. 03. 01.